csendszirom

 

 

Ó hányszor kell a sírra néznünk,
Hogy vigasztaljuk önmagunk,
Dobjuk el a tettető álcát:
Ma ünnep van, ma sírhatunk.

 / Ady: Halottak napján /

 

 

 

Gárdonyi Géza: Útra-készülődés-részlet

Miatyánk Isten, Mindeneknek Atyja,
kihez hajlunk, mint a fű a Nap felé,
az én szívem kétség nem szorongatja,
midőn indulok végórám elé;
a halál nékem nem fekete börtön,
nem fázlaló, nem is rút semmiképpen:
egy ajtó bezárul itt-lenn a földön,
s egy ajtó kinyílik ott-fenn az égen, -
ez a halál.

 

 

 

 

 

 

 

Kosztolányi Dezső : Halottak - részlet


Volt emberek.
Ha nincsenek is, vannak még. Csodák.
Nem téve semmit, nem akarva semmit,
hatnak tovább.
Futók között titokzatos megállók.
A mély sötét vizekbe néma, lassú
hálók.
Képek,
már megmeredtek és örökre
szépek...

 

 

 

 

 

...Mert ami elmúlt, az csodásan kísért az én dalomba még,
Mert aki meghalt az időben, úgy van fölöttem, mint az ég.
/ Kosztolányi Dezső /

 

 

 

Jókai Mór : Füveskönyv

Ami bennem lélek, veletek megy; ott fog köztetek lenni mindig.
Megtalálsz virágaid között, mikor elhervadnak; megtalálsz a falevélben,
mikor lehull; meghallasz az esti harangszóban, mikor elenyészik; s mikor
megemlékezel rólam, mindig arccal szemközt fogok veled állani.


 

 

 

 

 

 

Baka István : NOVEMBER ANGYALÁHOZ


Jöjj el hozzám, köd-peplumodban és
Krizantém-öllel, őszöm angyala!
Lefordítottad fáklyádat, de ma -
Bár kőpapucsban - a szívembe lépsz.

Lennék halottad, s úgy élnék veled,
Ahogy gyökérrel él a föld, a víz;
S bár szemgolyód fehér, akár a gipsz,
Poromból támaszt föl tekinteted.

Jöjj el hozzám, november angyala!
Halottak napja elmúlt, - élni kell!
S ha élni kell, a kő is énekel,

S bódít krizantém-szirmod illata, -
Halotti mécs, öröklét lángja tán?
Mindegy! Fejem öledbe hajtanám.

 

 

 

A. Dezső Károly : Szomorú

Találkoztam Istennel,
Alkonyatban,
lombsusogásban,
kerti árnyak közt.
Azóta keresem.

Könnyekben,
mosolyokban
látni vélem néha….
Múló pillanat volt
s örökre elveszett?

 

 

 

 

Hajdu Mária : Emlékezés

 
Csak csend és némaság,
reccsenéstelen fa
mit belső kórja rág.
Mégis áll dacolva
szélben és viharban
hangtalanul halva!
Csak csend és nincs tovább
nem hallod sóhaját
már csak a szél dalát.

 

 

 

 

 Falu Tamás : Imádság előre



Én istenem, ha egyszer felkelek,
S nyugodt szívű és békés bölcs leszek,
Ha azt érzem, hogy nem fáj semmi sem,
S imára hullik lázadó hitem...
Ha célnak látok csendes négy falat,
S egésznek érzem, ami fél maradt,
Ha csak ülök a fehér ház előtt,
S lehull lelkemről, mi reája nőtt;
Ha messzeségek karja el nem ér,
És szívem múltak díványán henyél;
Ha könnyem nem lesz, s nem lesz sóhajom,
Csak békességgel megrakott hajóm...
Én istenem, tekints le majd reám,
S most halld meg, mintha akkor mondanám:


Ha már elvetted ifjúságomat,
Ha vágyam nincs már, tüzem lelohadt,
Ha rámfújtál és lángom kialudt,
Fújd szét, uram, a megmaradt hamut!

 



 

Gősi Vali : Mindenszentek



Álmodik mélyen a lélek,
lábujjon lép el a hajnal.
Csend visszhangzik, és időtlen
fény lobog földön és égen.


Ma új nap és új remény éled,
s bár pislog az álmos világ,
harmatos könnyel a hajnal
mosolyt szül: emléket ébreszt.

 

 



Gősi Vali : Mindenszentek éjjele

(Változatok egy témára)


csend-árnyban rezdülsz
fény-léptű neszként suhansz
halkuló hiány
könnyű ütemre lejtesz
búcsúzó árnyéktáncot

csendszárny-rebbenés
fényléptek nesze hallik
s halkuló hiány
lassú léptekkel lejted
búcsúzó árnyéktáncod

csend szárnya rebben
fényröptű nesz hallatszik
halkuló hiány
lassú léptekkel lejti
búcsúzó árnyéktáncát

csend árnya rezdül
fénylépte suhanó nesz
halkuló hiány
lassú ütemre lejti
búcsúzó árnyéktáncát

csendárny-rezzenés
fénylépttel suhanó nesz
halkuló hiány
aranyló gyertyalángban
hajlongó szellemtáncos

 

 

 

 

 

 

 

 Juhász Gyula : Consolatio
              

Nem múlnak ők el, kik szívünkben élnek,
Hiába szállnak árnyak, álmok, évek.
Ők itt maradnak bennünk csöndesen még,
Hiszen hazánk nekünk a végtelenség.

Emlékük, mint a lámpafény az estben,
Kitündököl és ragyog egyre szebben
És melegít, mint kandalló a télben,
Derűs szelíden és örök fehéren.

Szemünkben tükrözik tekintetük még
S a boldog órák drága, tiszta üdvét
Fölissza lelkünk, mint virág a napfényt
És élnek ők tovább, szűz gondolatként.

 

 

 

 

Birtalan Ferenc : Halottak Napja, Élők Napja



Gyújtanak-e gyertyát értünk az ÖRÖKLÉTŰEK?
Van-e ÉLŐK NAPJA?
Átutaznak-e a SEMMI VIZÉN letekinteni ránk?
Mi elmegyünk.
Mi megyünk, míg lábunkból kifogy a lépés,
míg van út NINCSEINK felé.
Elmegyünk, áldjuk az őszi
napfényt, ha eső, ha köd, mert áldhatunk.
Fenyőág, krizantém, fagyöngy. És a mécsesek...
Reszketnek a léleknyi fények. Reszketünk.
Jönnek-e hozzánk így, szeretettel, lesz-e ki jöjjön,
lesz-e hová?
Hát óvjuk, tesszük szélvédett helyekre, lángjon, segítse
haza, segítse az éppen-élőt, mert minden mi van,
milliomodszor is újravirágzik innen, hol már nincs joga
a szónak, s csillagokra szóródnak a miértek.
Ezek a tisztaság percei.
Ma, itt, HALOTTAK NAPJA VAN.
Látjátok feleim... s voltunk bár Istentől bármi távol,
itt reszketünk mind, miként a sok kis mécs világol,
...por és hamu...

 

 

 

 

 

Nadányi Zoltán : MINTHA...


Mintha ma minden
Szomorúbb lenne...
Mintha a tájra
Köd ereszkedne...

Mintha sápadtabb
Lenne a róna...
Mintha a madár
Búsabban szólna...

Mintha a napfény
Nem tündökölne...
Mintha a szívem
Meg volna törve...

 

 

 


Wass Albert: Temetőben



Éj van. Sötét fenyő-lombok között
Egy bágyadt mécses fénye átszitál.
Száraz koszorú halkan felzörög:
Hozzá-ért a szél, vagy a halál.

Árnyak suhannak, lomhán, nesztelen,
Bagolykiáltások huhogva kelnek,
Sápadtán fénylik a hold az egen,
Küklopsz szeme a temetőre mered.

Halott testvérem, itt a hant alatt,
Ki alszol már ki tudja mennyi éve,
Ó mondd, míg fent a sors-szekér halad,
Ott száll babér a mártírok fejére?

Ó mondd, küzdelem-e az élet?
S a célt, a célt láttad-e már?
Vagy minden porrá, semmivé lett,
S végsemmisülés a halál?

Mondd, mért ködös az élet útja?
Mért csábít, ami messzeség?
Vagy az élet homályba futna,
S csak ámítás ott fent, az ég?

Ó mondd, ott lent mindennek vége?
A halál ősi vér-adó?
Vagy csak fáradtság pihenése,
S csak annyi, mint az este szó?

Csend van. A sír nem válaszol. Süket.
S a holt alussza csendes álmait.
A bús fenyő sötéten megremeg,

Egyik bagoly másiknak válaszol.
Lomha árnyak suhannak nesztelen.
Egy orgona szól messze, valahol…
Talán esküvő… talán rekviem…

 

 

Wass Albert: Házsongárdi temetőben

 



Egy délután a zajtól messze szöktem,
s az életemet mentem kipihenni
a Házsongárdi öreg temetőben.

Ősz volt. Halálos. Lomb-hullásos. Szent.
Olyan lélek-csitító volt a csend:
a némaság és a néma ajkú holtak.

Akkor láttam: a fényvirágos álmok,
amik a lelkem szent csodái voltak,
halottak lettek: néma ajkú holtak.

És éreztem: egyszer majd újra ősz lesz,
s a hervadásban meglassul a vérem,
akkor az őszt majd könyörögve kérem.

A holtaktól megirigylem az álmot,
s cserébe nyújtom minden álmomat,
hogy én legyek az őszi csendtől áldott.

S meglátom majd: bűbájos álmaimmal
az életemet nagyon tele szőttem...

s megállok ismét kissé megpihenni
a Házsongárdi öreg temetőben.

 

 

 

 


 


Mary Elizabeth Frye:
Ne jöjj el sírva síromig

 



Ne jöjj el sírva síromig,
Nem fekszem itt, nem alszom itt;
Ezer fúvó szélben lakom
Gyémánt vagyok fénylő havon,
Érő kalászon nyári napfény,
Szelíd esőcske őszi estén,
Ott vagyok a reggeli csendben,
A könnyed napi sietségben,
Fejed fölött körző madár,
Csillagfény sötét éjszakán,
Nyíló virág szirma vagyok,
Néma csendben nálad lakok
A daloló madár vagyok,
S minden neked kedves dolog...

Síromnál sírva meg ne állj;
Nem vagyok ott, nincs is halál.

 

 

 

 

Juhász Magda : Halottak napján


Köd telepedett az égre,
indulunk a temetőkbe.
Lábunk alatt csörgő avar,
fű, fa, virág halni akar.
Megyünk búsan, fájó szívvel,
régi álmok emlékivel.
Várnak-e ránk? Nem tudhatjuk,
de a szívünk megnyugtatjuk.
Hogy ott voltunk, láttuk őket,
tőlünk korán elmenőket.
Láttuk őket, zörgő csonttal,
nyűtt ruhákban, siralommal.
Szájuk mozdul, néma szóra:
- Imádkozni de jó volna.
Hol hagytátok az imákat?
Földi lények, földi árnyak!
Hová lettek a zsoltárok?
Nincsenek már?! Csak virágok?
És a hervadozó őszben,
reszketünk a temetőkben.

    

 

 

 

 

 

BERTÓK LÁSZLÓ : HALOTTAK NAPJA

Halottak napja: visszapillantó tükör,
vizsgája szemnek, emberségnek,
akiket te mutatsz,
azok már nem előznek.

Sebességük fűszálak élein,
porszemeken cikázik,
arcuk
csontok roncsaiban ázik.

Mértanuk pontjai között
a közúti szabályok
érvénytelenek,
életünkre igazolások.

Meghívás nélkül jelen vannak
kanyarokban, mozdulatokban,
tekintetük, mint jelzőlámpa
bennünk villan.

Tükörbe nézünk, megalázkodunk,
mindnyájan fehér bárányok vagyunk,
virágot hintünk az útra,
fejünkre hamut,
miközben őket ünnepeljük,
azaz magunkat ünnepeljük,
hisz nincsen visszaút.

Krizantémok a temetői buszon,
fejem körül virágok,
glória, mennyei kalap,
harmattal áldott.

Fehér lobogókkal a város
kiözönlik a kapukon,
mindenki megadta magát,
nem villog szurony.

Csak az évek, a nyavalyák
szűkülő sorfala vigyáz,
dércsípte árnyékuk felett
siránkoznak a fák,

megállók vasa, csonka keresztek
tükörképe szalad.
Arcom mögött a Tejút mozdulását,
köszöntöm halottaimat:

Nagyanyámat, Katona Juliannát,
s a másikat, Farkas Katalint.
Friss fakereszt ablaka mögül
nagybátyám még némán visszaint.

Aztán újra a sejtek szava.
Ülök a buszban, térdemen fiam.
Körben a téboly tűzkarikái.
Halottak napja van.

 

 

 

 

Fábián Géza: Temetőben



Szellő! szelíd csöndes beszéddel
Suhanj a lombos fák alatt.
Te vén fa, lombod halk neszével
Ne háboritsd meg álmukat.
Halkan zengj édes dalt pacsirta, -
Vidám sugáru kikelet,
Szőjj tarka leplet itt e sírra
A két kicsiny hült sziv felett.

Itt, itt nyugosznak mind a ketten
A vén hegy lankás oldalán,
Hol rózsa nyit, pacsirta reppen,
És bús dalt zeng a csalogány.
Fölöttük lomb, alant virágok,
Sirhalmuk ormán üde zöld:
- El sem fonnyadt a fű felettök
Bár rája annyi könny ömölt.

- S itt állok én! Némán merengve,
Mig lelkem messze révedez.
Szellő sohajt a hűs berekbe'...
Talán szállongó lélek ez?
A kis halottnak árnya tán az,
Mely átsuhant a domb felett,
Meleg sugárban átkarolni
A mit lenn is ugy szeret.

És a mezőt, és a virágot,
Mély titkos zsongás hatja át.
Felcsókolják meleg sugárok
Szememnek égő harmatát.
Nem az fáj nékem, oh nem az bánt,
Hogy fel nem ébred a halott, -
Csak az sajg, az nyilal szivembe,
Mért nem lehetek én is ott!

 

 

 

NAGY ERZSÉBET : KIMEGYEK A TEMETŐBE

Őszi eső hull a földre,
kimegyek a temetőbe.
Régi dal cseng a fülemben,
holtak szeme felhő felett.
Fülemben a régi dal cseng,
ők ott csillagként gyúlnak fel.
Fényt árasztanak a földre.

Gyász zenét susognak lombok,
a gyertya lángja imbolyog.
Oly kecsesen, s oly lágyan,
mint felhőn a holtak tánca.

Léptem süpped, nincs is zaja,
csend ül itt a lombok alatt.
Őszi eső hull a földre,
hideg a föld, s a testek.
Hamvad a világ, az élet,
holtak már csupán emlékek.

Tövisek szúrják az énem,
oly sok könny hullott teérted.
Itt a temető kertjében,
emlékem fáj, könnyes szemem.

 

 

 

 

 

Adam Zagajewski :  Képeslapok

            Az őszirózsák bársony szalagok
            matt fényében tündökölnek.
            Feltűnnek később a krizantémok is,
            haloványsárga északi fények.

            Mindenszentek napja volt,
            de nem volt hová mennünk.
            Halottaink nem laknak ezen a földön,
            más holtak emlékezetében vándorolnak,
            a galagonya termésében és ólomdarabokban.

            Hetek óta zuhog az eső, zuhog,
            akár a kínai harcosok, akik
            rezzenéstelen arccal vonulnak föld alá.
            A hanyattfekvő hegyi folyók
            mohón nyelték a vizet és az októbert,
            míg az agyag mind tökéletesebb
            formákat mintázott.

            Nem volt hová mennünk,
            bár így oly üres volt a nap,
            mint egy széllelbélelt kabátujj.
            A temetők tele voltak előkelő,
            de láthatatlan vendégekkel,
            mint egy bálterem hajnaltájt,
            mikor kihunynak mind az álmok.

            Halottaink nem laknak ezen a földön,
            úton vannak, utaznak évek óta.
            S a cím, amit elsárgult képeslapokon megadnak:
            olvashatatlan, és a postabélyegen
            látható országok régóta nincsenek már.

 


 

 

Molnár Szilvia: Fénybe ment, aki fényt hozott



Elérte az égi fény. Elért az égi fénybe.
Szomorúságom béke önti el.
Amikor felemelték nap szórta sugarát, hirdetve: a mennyből is nyugalma,
szeretete, békessége árad.
Itt hagyott és mégsem.
Ember volt és mégsem.
Több, mint áldást osztó, remegő kéz.
Több, mint jóságos pillantású szempár.
Több, mint igazságos békehozó.
Több, mint az örökfényű csillagok.
Több, mint a minden, mert Lélek Ő.
Körforgásunkban égő szikra.
Teste nyugodjon.
Lelke elkísér.

 

 

 

 

 

Dylan Thomas:
És nem vesz rajtuk erőt a halál



És nem vesz rajtuk erőt a halál.
Olybá vétetnek majd a pőre holtak,
Mint lakói a szélnek s esti holdnak;
Míg csontvázuk letisztogatva korhad,
Csillag gyúl ki könyökön s lábfejen;
Ki elveszti eszét, majd észre tér,
Ki tengerbe vész, ismét partot ér;
Szeretők halnak, él a szerelem;
És nem vesz rajtuk erőt a halál.

És nem vesz rajtuk erőt a halál.
Bár a tenger örvényei alatt
Nyugosznak, holtuk meddő nem marad;
Kínpadra vonva, hol az ín szakad,
S kerékre kötve, meg nem törhetők;
Kezük között kettéhasad a hit,
S orrszarvú bűnök testüket átdöfik;
Minden széthull, de ellenállnak ők;
És nem vesz rajtuk erőt a halál.

És nem vesz rajtuk erőt a halál.
Nem hallják immár a sirály jaját
S a parton megtörő hullám zaját;
Hol virág lélegzett, fejét virág
Nem emeli az esős szélbe már;
Bár nincs eszük, s feküsznek mereven,
Lényegük általüt a százszorszépeken,
S nap felé tör, amíg csak a nap áll,
És nem vesz rajtuk erőt a halál.

 

 

 

 

 

 

 Thomas Moore: Ne sóhajtsd a nevét



Ne sóhajtsd a nevét, hadd pihenjen békén
az árnyak elárvult, setét, rideg rétjén,
fürössze fejfáját könnyünk és a bánat,
akár az estharmat a bús, esti tájat.

S ahogy az estharmat öntözi a földet,
a szívünkben titkon hulldogáló könnyek
sírjanak örökzöld koszorút a sírra,
örökzöld emlékét a szívünkbe sírva.

/Ford.: Rácz Olivér/

 

 

 

 

 

Ossian: Elmúlás kertjében - dalszöveg

Halott virágok,
Csendes fohászok,
Nem hozhat békét,
A részvét
Kőtestű angyal,
Néz fel az égre,
Arcán a bánat,
Kőszárnyak nem szállnak
Kereszten csendben,
Vérző márvány-isten,
Arcáról peregnek,
A könnyek
Nevek elmosódva,
Korhadt kereszten,
Szegényes dombok,
Nincs igazság itt sem...
Néma ezüst holdfény fenn,
Az Öröklét Örökös Csendjében
Csak a szél és én jár benn,
Az Elmúlás Szomorú Kertjében
Kiégett mécses,
Gyertyák a földön,
Nem számít semmit,
Testből épült börtön...
Néma ezüst holdfény fenn,
Az Öröklét Örökös Csendjében
Csak a szél és én jár benn,
Az Elmúlás Szomorú Kertjében

 

 

 

 

 

Farkas István : Szótlanul

 
Légnek hulló harmata,
égnek földre fagyott
könnye mondja el
helyettem, mennyire fáj:
most,
így...

 

 

 



 Vajda János : Memento mori

 

 

Siralomnak gyászvölgyében,
Ahol örök a bú s panasz,
Zokog a szél, sír a felhő:
Emlékezzél rá, hogy meghalsz!

 

Por és hamu, pillanatmű,
Kicsiny és nagy, jámbor és gaz,
Ember, büszke, kicsinyhitű:
Emlékezzél rá, hogy meghalsz.

 

Itten ez árnyékvilágban
Nem tudva, mi való, igaz,
E homályos álomlétben
Emlékezzél rá, hogy meghalsz.

 

Bölcs, ki élted titkát kérded
Az égtől, s néma, siket az;
Csak a hulló csillag felel:
Emlékezzél rá, hogy meghalsz.

 

Hiuság, hír s dicsvágy rabja,
Nézz tükörbe, ott a válasz
Hamvval írva homlokodra:
Emlékezzél rá, hogy meghalsz.

 

Kit sulyos bűn tudata üld,
Kit erényed nem jutalmaz,
Kit fény vakít, szenny aljasít:
Emlékezzél rá, hogy meghalsz.

 

Ki nem bírod a fájdalmat,
Olyan szívet szaggató az:
A kétségbeesés szélén
Jusson eszedbe, hogy meghalsz.

 

Fásult, kinek fáj az idő,
Mert számára nincsen vigasz,
Ki az élettől félsz, rémülsz:
Emlékezzél rá, hogy meghalsz.

 

Bölcs teremtő káromlója,
Ki minden jót földön tagadsz,
Borulj térdre: hálát adva
Emlékezzél rá, hogy meghalsz.

E hazug, csalárd világon,
Hol ami nem bárgyu, ravasz,
Minden egyéb bizonytalan:
Emlékezzél rá, hogy meghalsz.

 

Hol nem lehetsz tökéletes,
Mert aki nem gyarló, szörny az,
S az ember hibával ember:
Emlékezzél rá, hogy meghalsz.

 

Világtalan börtön mélyén,
Ahol élve meg nem viradsz:
Egyedül, csöndben, sötétben,
Emlékezzél rá, hogy meghalsz.

 

Agyvelő, mely kínban őrjöngsz,
Szív, mely remegsz, hogy megszakadsz,
Nyomorék, porban fetrengő:
Emlékezzél rá, hogy meghalsz.

 

Égnek eltévedt árvája,
Ember, gyarló, gonosz, igaz:
E mostoha rideg földön
Emlékezzél rá, hogy meghalsz.

 

Ifjuság, szépség, dicsőség;
Csalódás, vész, átok s panasz;
Földi végzet, hamis játék!:
Emlékezzél rá, hogy meghalsz.

 

Oh nehéz, rút, álnok e lét!
A halál, ez egy jó s igaz;
Mennyország, öröklét, minden!
Emlékezzél rá, hogy meghalsz!

 

 

vissza a címoldalra







csendszirom.qwqw.hu címoldaláraLap tetejéreOldaltérképHirdess oldalainkon!
ingyen honlap
Powered by qwqw.hu - Legyen neked is egy ilyen oldalad ingyen!